május 30-án egész nap készültem a másnapi óráimra (tanítok). nagyon hosszú anyagot kellett (volna) leadnom, este 11-ig tartott, míg elkészültem vele. apuka, hogy ne zavarjon, a ház melletti parkban sörözgetett a barátjával. mikor végeztem, följött, éhes volt, elkezdett szalonnát sütni főtt tojással, krumplival, hagymasalival… nyamm… na, gondoltam azt én is megvárom. addig néztem a tv-t. egyszercsak nagy durranás a hasamban (hihetetlen, de tényleg!!) ilyen nem szokott lenni, kimásztam az ágyból, akkor valami belefolyt a bugyimba… ajjaj…
kimentem a wc-re, bugyim csupa víz (na innentől olyan voltam, mint egy zombi) levettem, elindultam be a szobába meztelenül, közben csordogált a víz, apa bepánikolt, kicsit lenyugtattam, hogy egyen, amíg én felöltözök és mehetünk a kórházba. fogalmam nem volt mit húztam magamra, egy ruhát, ami épp a kezembe akadt... tangát, bele egy tanga alakú betétet (???), apa hirtelen kijózanodva hozta a csomagokat.
fájásaim nem voltak, az utcákon mindenhol rendőrök, apa a lelkemre kötötte, ha megállítanak, legyek nagyon rosszul
beértünk a kórházba, háromnegyed 1 körül, ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2-3 cm-re tágultam (alig érte el a méhszájamat, annyira hátul volt, kellemes volt...) ctg-re kapcsolt, ami mutatott fájásokat, de nekem az továbbra is csak keményedésnek tűnt. átöltöztem kórházi hálóingbe, apa is kapott csini zöld műtős cuccot, és vártunk.
dokim pont elutazott, és fölhívták, de nem tudott hazajönni. szóval az ügyeletes emberekkel szültünk.
fél 2 körül indultak a fájások, 6-7 percenként, egyelőre elviselhetők. unatkoztunk, apuka bealudt, én meg mérgelődtem, hogy mégis ki a fenével tudnék telefonon bájcsevegni így hajnali 2-kor... szintén terhes barátnőmet sikerült elérnem, teljesen be is pörgött, hogy ő bejön, mert izgul, és már nem tud aludni. de meggyőztem, hogy ráér még ezzel.
3-kor újabb méhszájellenőrzés, 3 cm, méhszáj szinte elérhetetlenül hátul, baba buksija lent. fájások még mindig elviselhetők.
5-kor kaptam infúziót, a magzatvíz elfolyása miatt valami antibio. ctg megint, baba szívhangja tökéletes, viszont nekem már kezdett nagyon kényelmetlen lenni mindenhogy.
fél 6 körül kezdtek durvulni a fájások, addig szépen elfetrengtünk a kanapén, onnan kezdve próbáltam a helyem keresni, bordásfalon lógtam, nem volt jó. apa masszírozta a derekam, nem volt jó. szülésznő kádba akart tenni, elkezdte engedni a vizet, közben megvizsgál. 4-5 cm-re tágult a méhszáj és centralizálódott (bármit is jelentsen ez...) baba feje jól lent. ettől persze kétmásodpercenként pisiltem.
na és innen kezdődött a hihetetlen szenvedés. elkezdtem hányni. minden egyes fájásnál alul a baba akart kitolulni, fölül róka. ez kivette belőlem az összes energiát (meg persze az is, hogy már 24 órája nem aludtam), a vizsgálóágyról már nem bírtam lemászni, mondtam nem megyek a kádba, hagyjanak ott. fájás-róka...fájás-róka...fájás-róka...és így tovább 3 percenként.
aztán a szülésznő rábeszélt, hogy menjünk be a szülőszobába, a szülőágy is hasonló, mint a vizsgálóágy, ha arra vágyom, de ha beindul mégiscsak ott leszünk.
Benci szegénykém nem sokat tudott tenni értem, hozta utánam a vizet, telefont, meg amit épp kértem, de ha hozzám akart érni, legszívesebben eltörtem volna a kezét. és persze mindig a fájás közepén kérdezgette, hogy hogy vagyok (hogy lennék!) és nem tudtam neki válaszolni, ezért teljesen kétségbe volt esve.
úgy gondoltam, hogy nem bírom tovább a fájdalmakat, kell az eda. jött az ügyeletes doki, megvizsgált, azt mondta hívhatják az anesztest. csakhogy az ember Érdről indult...
akkor már nagyon kellett "kakilnom", melegem is volt, egyszercsak ledobtam magamról a ruhát (mindenki hatalmas döbbenetére... nem értem miért... később vissza is imádkozták rám a hálóinget)
már a szülőágy sem volt jó, csakis állva tudtam elviselni a fájdalmat, nagyon kellett volna nyomnom, de a méhszájam még mindig nem volt nyitva, nem szabadott, hogy ne szakadjon ki belőlem a gyerek, ez volt az egészben a legrosszabb. nagyon fáradt voltam, nagyon fájt, nagyon rossz volt, hogy annyit hánytam, ekkor születtek az aranyköpéseim: "hol van már az edás ember??" "ok, még egy fájás, és nem csinálom tovább" "elég volt. szedjék ki azt a gyereket!!"
fél 8 lehetett, amikor lecserélődött körülöttem a csapat, új szülésznő (na őt legalább ismertem még a műtétem óta, nagyon jó fej volt, hihetetlenül sokat segített), új doki (ő nem sok vizet zavart...)
megérkezett a barátnőm is, nem bírt tovább otthon izgulni, érdekes őt is beengedték a szülőszobába, úgyhogy már ketten nem tudtak velem mit kezdeni. én csak álltam ott vigyázban, próbáltam betartani a légzést, és visszatartani a nyomást és vártam az edás embert, mint a messiást. az tartotta bennem a lelket, hogy ő úton van és mindjárt jobb lesz... hulla fáradt voltam, remegett mindenem, bekötöttek valami felturbózó infúziót. aztán visszafektettek a szülőágyra, megvizsgált a szülésznő, és közölte, hogy akkor most szülni fogunk. én meg: "de én azt nem tudok!!" nyugi, majd mondja mit kell.
edás ember ebben a pillanatban érkezett meg, már fölöslegesen.
na ez volt az a pillanat, hogy minden aggódó tekintetű embert kitessékeltem, és elhatároztam, hogy most aztán erős leszek (az is lehet, hogy az infúzió határoztatta ezt el velem).
a szülésznő elmagyarázta mit kell csinálni, ha jön a fájás: nagy levegő, szem becsuk, hasba présel amilyen erősen csak tud...
fájásaim még ilyenkor is csak 1-2 percenként voltak, elég kellemetlen volt ez egy elindult babával, hogy mindig várni kellett egy csomót a következő fájásig. főleg amikor a haja már kilógott, majd szétfeszített mindent, és még egy percet várni kellett ilyen állapotban... na ott majdnem sikítottam...
persze mivel hulla voltam, minden fájás előtt elfelejtettem mit kell csinálni, szegény szülésznő mindig újra és újra elmondta.
közben bíztattak, hogy nagyon ügyesen csinálom, hihetetlenül jól és jókor nyomok, persze, mert túl akartam lenni már rajta, minden energiámat odakoncentráltam, és negyedik nyomásra kicsusszant a baba.
mondta a szülésznő, hajoljak előre és nézzem meg a babámat... miért már kint van??? éreztem persze a csusszanást, de egyszerűen nem hittem el. pedig már ott brekegett a kis drágám
szülésznő elvágta a köldökzsinórt, apukát előkerítették, babát rám rakták, és azonnal abbahagyta a brekegést. olyan kis lila volt, mázas és véres is, de gyönyörű!!!
elvitték őt, apa is kiment, engem összevarrtak (automatikusan vágott a doki, állítólag féltette babát hogy 37 hetes, nehogy sérüljön...nem értek hozzá, de észre sem vettem, hogy vágott.. a varrást annál inkább!!!)
apuka közben sírva körbehívta a családot
babucit megvizsgálták, apgar 10/10, 2650 gramm, 51 cm, lemosogatták, becsomagolták kishernyóba, és visszahozták nekünk. megmutatta a szülésznő hogy szopiztassam, és a kis ügyeském rögtön próbálkozott is, nagyon helyes volt, mi meg csak bámultuk, hogy hihetetlen, hogy ő a mi kislánykánk, és az előbb még bent volt...
hát nem sok időnk volt fölfogni a dolgokat, abszolút nem számítottunk rá, hogy május 31-én érkezik... de nagyon boldogok vagyunk és én azóta is csak csodálkozom rajta, baba meg rajtam. bambulunk egymás szemébe... ismerkedünk...
.jpg)
kimentem a wc-re, bugyim csupa víz (na innentől olyan voltam, mint egy zombi) levettem, elindultam be a szobába meztelenül, közben csordogált a víz, apa bepánikolt, kicsit lenyugtattam, hogy egyen, amíg én felöltözök és mehetünk a kórházba. fogalmam nem volt mit húztam magamra, egy ruhát, ami épp a kezembe akadt... tangát, bele egy tanga alakú betétet (???), apa hirtelen kijózanodva hozta a csomagokat.
fájásaim nem voltak, az utcákon mindenhol rendőrök, apa a lelkemre kötötte, ha megállítanak, legyek nagyon rosszul
beértünk a kórházba, háromnegyed 1 körül, ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2-3 cm-re tágultam (alig érte el a méhszájamat, annyira hátul volt, kellemes volt...) ctg-re kapcsolt, ami mutatott fájásokat, de nekem az továbbra is csak keményedésnek tűnt. átöltöztem kórházi hálóingbe, apa is kapott csini zöld műtős cuccot, és vártunk.
dokim pont elutazott, és fölhívták, de nem tudott hazajönni. szóval az ügyeletes emberekkel szültünk.
fél 2 körül indultak a fájások, 6-7 percenként, egyelőre elviselhetők. unatkoztunk, apuka bealudt, én meg mérgelődtem, hogy mégis ki a fenével tudnék telefonon bájcsevegni így hajnali 2-kor... szintén terhes barátnőmet sikerült elérnem, teljesen be is pörgött, hogy ő bejön, mert izgul, és már nem tud aludni. de meggyőztem, hogy ráér még ezzel.
3-kor újabb méhszájellenőrzés, 3 cm, méhszáj szinte elérhetetlenül hátul, baba buksija lent. fájások még mindig elviselhetők.
5-kor kaptam infúziót, a magzatvíz elfolyása miatt valami antibio. ctg megint, baba szívhangja tökéletes, viszont nekem már kezdett nagyon kényelmetlen lenni mindenhogy.
fél 6 körül kezdtek durvulni a fájások, addig szépen elfetrengtünk a kanapén, onnan kezdve próbáltam a helyem keresni, bordásfalon lógtam, nem volt jó. apa masszírozta a derekam, nem volt jó. szülésznő kádba akart tenni, elkezdte engedni a vizet, közben megvizsgál. 4-5 cm-re tágult a méhszáj és centralizálódott (bármit is jelentsen ez...) baba feje jól lent. ettől persze kétmásodpercenként pisiltem.
na és innen kezdődött a hihetetlen szenvedés. elkezdtem hányni. minden egyes fájásnál alul a baba akart kitolulni, fölül róka. ez kivette belőlem az összes energiát (meg persze az is, hogy már 24 órája nem aludtam), a vizsgálóágyról már nem bírtam lemászni, mondtam nem megyek a kádba, hagyjanak ott. fájás-róka...fájás-róka...fájás-róka...és így tovább 3 percenként.
aztán a szülésznő rábeszélt, hogy menjünk be a szülőszobába, a szülőágy is hasonló, mint a vizsgálóágy, ha arra vágyom, de ha beindul mégiscsak ott leszünk.
Benci szegénykém nem sokat tudott tenni értem, hozta utánam a vizet, telefont, meg amit épp kértem, de ha hozzám akart érni, legszívesebben eltörtem volna a kezét. és persze mindig a fájás közepén kérdezgette, hogy hogy vagyok (hogy lennék!) és nem tudtam neki válaszolni, ezért teljesen kétségbe volt esve.
úgy gondoltam, hogy nem bírom tovább a fájdalmakat, kell az eda. jött az ügyeletes doki, megvizsgált, azt mondta hívhatják az anesztest. csakhogy az ember Érdről indult...
akkor már nagyon kellett "kakilnom", melegem is volt, egyszercsak ledobtam magamról a ruhát (mindenki hatalmas döbbenetére... nem értem miért... később vissza is imádkozták rám a hálóinget)
már a szülőágy sem volt jó, csakis állva tudtam elviselni a fájdalmat, nagyon kellett volna nyomnom, de a méhszájam még mindig nem volt nyitva, nem szabadott, hogy ne szakadjon ki belőlem a gyerek, ez volt az egészben a legrosszabb. nagyon fáradt voltam, nagyon fájt, nagyon rossz volt, hogy annyit hánytam, ekkor születtek az aranyköpéseim: "hol van már az edás ember??" "ok, még egy fájás, és nem csinálom tovább" "elég volt. szedjék ki azt a gyereket!!"
fél 8 lehetett, amikor lecserélődött körülöttem a csapat, új szülésznő (na őt legalább ismertem még a műtétem óta, nagyon jó fej volt, hihetetlenül sokat segített), új doki (ő nem sok vizet zavart...)
megérkezett a barátnőm is, nem bírt tovább otthon izgulni, érdekes őt is beengedték a szülőszobába, úgyhogy már ketten nem tudtak velem mit kezdeni. én csak álltam ott vigyázban, próbáltam betartani a légzést, és visszatartani a nyomást és vártam az edás embert, mint a messiást. az tartotta bennem a lelket, hogy ő úton van és mindjárt jobb lesz... hulla fáradt voltam, remegett mindenem, bekötöttek valami felturbózó infúziót. aztán visszafektettek a szülőágyra, megvizsgált a szülésznő, és közölte, hogy akkor most szülni fogunk. én meg: "de én azt nem tudok!!" nyugi, majd mondja mit kell.
edás ember ebben a pillanatban érkezett meg, már fölöslegesen.
na ez volt az a pillanat, hogy minden aggódó tekintetű embert kitessékeltem, és elhatároztam, hogy most aztán erős leszek (az is lehet, hogy az infúzió határoztatta ezt el velem).
a szülésznő elmagyarázta mit kell csinálni, ha jön a fájás: nagy levegő, szem becsuk, hasba présel amilyen erősen csak tud...
fájásaim még ilyenkor is csak 1-2 percenként voltak, elég kellemetlen volt ez egy elindult babával, hogy mindig várni kellett egy csomót a következő fájásig. főleg amikor a haja már kilógott, majd szétfeszített mindent, és még egy percet várni kellett ilyen állapotban... na ott majdnem sikítottam...
persze mivel hulla voltam, minden fájás előtt elfelejtettem mit kell csinálni, szegény szülésznő mindig újra és újra elmondta.
közben bíztattak, hogy nagyon ügyesen csinálom, hihetetlenül jól és jókor nyomok, persze, mert túl akartam lenni már rajta, minden energiámat odakoncentráltam, és negyedik nyomásra kicsusszant a baba.
mondta a szülésznő, hajoljak előre és nézzem meg a babámat... miért már kint van??? éreztem persze a csusszanást, de egyszerűen nem hittem el. pedig már ott brekegett a kis drágám
szülésznő elvágta a köldökzsinórt, apukát előkerítették, babát rám rakták, és azonnal abbahagyta a brekegést. olyan kis lila volt, mázas és véres is, de gyönyörű!!!
elvitték őt, apa is kiment, engem összevarrtak (automatikusan vágott a doki, állítólag féltette babát hogy 37 hetes, nehogy sérüljön...nem értek hozzá, de észre sem vettem, hogy vágott.. a varrást annál inkább!!!)
apuka közben sírva körbehívta a családot
babucit megvizsgálták, apgar 10/10, 2650 gramm, 51 cm, lemosogatták, becsomagolták kishernyóba, és visszahozták nekünk. megmutatta a szülésznő hogy szopiztassam, és a kis ügyeském rögtön próbálkozott is, nagyon helyes volt, mi meg csak bámultuk, hogy hihetetlen, hogy ő a mi kislánykánk, és az előbb még bent volt...
hát nem sok időnk volt fölfogni a dolgokat, abszolút nem számítottunk rá, hogy május 31-én érkezik... de nagyon boldogok vagyunk és én azóta is csak csodálkozom rajta, baba meg rajtam. bambulunk egymás szemébe... ismerkedünk...
.jpg)
