hétvége

hétvégén Nagyvenyimen voltunk. végre... volt családi banzáj, rántotthús, miegymás.
megérkezésünk elég szomorúra sikerült, drága tapintatlan férjemnek köszönhetően kiszállunk a kocsiból, első kérdése apumtól:
-az ott a Polly maradványa? (mutat egy hatalmas foltra az út közepén, amit addig észre sem vettem)
-igen.
hát köszi, kellemes volt így megérkezni, beparkoltunk a cicám maradványai mellé. nem sírok.
amúgy jó volt otthon, Szilvi-napot tartottunk (unokatesóm), mostanában az ilyen családi ünnepek a mamáéknál vannak megtartva, mert ugye ő már csak az ágyában (jobb esetben a székében ücsörögve) tud részt venni ezeken. ilyenkor boldog a nagyikám nagyon, ott ülünk, beszélgetünk körülötte, a kis dédunokájáért is odavan ("hogy pislog mindkét szemével!" ).
kedves férjem tulajdonképpen az ilyen hétvégéket átalussza, szóval őt nem sokat láttuk, de nekem jól esett egy kis családi nyüzsgés. a babasétáltatásokat apukámmal tudtuk le, szerinte neki jót tesz a séta, mert fogynia kell (hát nem tudom... én minden nap sétálok nem is keveset, de fogyni még nem sikerült...).
amúgy apukám kezd belefáradni a munkakeresésbe, sajnálom nagyon, mert annyira lelkes, de hát ez egy gonosz világ. pedig milyen jól járna vele bárki, ha fölvenné! nála precízebb embert nem nagyon ismerek (a szűz jegy ugye). az a baj, nekem akaratlanul is beugrik a bátyja, elég hasonló volt a helyzete, amikor öngyilkos lett... nem is akarok erre gondolni, meg biztos vagyok benne, hogy apum teljesen más egyéniség, és egyáltalán... sosem tenné ezt meg a családjával, miután végignézte azt a sokkot akkor...
na, kicsit szomorúra sikerült. biztos a kialvatlanságom...